Fontos! Figyelem!

Sziasztok! Az a helyzet állt elő, hogy jelenleg semmi ihletem sincsen a következő rész megírásához. :/ Nagyon el hanyagoltam ezt a blogot a másik blogom miatt. :/ Valószínű ezért nincs ihletem ehhez a bloghoz. :/ Nagyon sajnálom. :/  Ígérem próbálok ehhez is ihletet 'szerezni', hogy hozzam nektek a következő részt. :)♥ Nem tudom mikor lesz az, de nagyon remélem, hogy minél előbb. Nincs több 'mondani' valóm.. Talán annyi, hogy ezt a blogot egy kicsit szüneteltetem a másik blogom miatt..Ha majd azzal elérek odáig, ameddig szeretnék, akkor ígérem felzárkóztatom a másik blogomhoz. Nem tudom, hogy hogyan, de majd megoldom! :) Köszönöm megértéseteket! 

Sok puszi mindenkinek! :)♥

Vivien.Xx

27. Rész - A megemlékezés napja..

"Sziasztok! Meghoztam az új részt! Remélem tetszeni fog mindenkinek! 

Nem akarok most sokat ide írni szóval..:D 

Jó olvasást és komizzatok! ;)♥

Puszi: Vivii"

*2 nappal később*

Az elmúlt két nap marha rosszul telt. Mindenki lehangolt volt. Volt, aki sírt, volt aki csak üvöltött vagy kiabált azért, mert a legjobb barátunk elment. 

Eljött a szerda! Ma van az a bizonyos megemlékezés a suliban. Rövidített óráink voltak, így hamarabb mehettünk haza. Haza mentem, elkészülődtem majd mentem is a kávézóba, ahol találkozunk a többiekkel.

Mivel én voltam az első, aki odaért és még túl korán volt, rendeltem magamnak egy kávét meg egy csokis sütit. Amíg kávéztam és sütiztem azon gondolkodtam, hogy mit mondjak a beszédnél. De a végén arra jutottam, hogy semmi értelme sincs annak, hogy gondolkodjak, majd azt mondom amit érzek. Kis idővel később megjött a fekete csapat. Zaynék is megérkeztek majd indultunk is vissza a suliba. Marha sokan voltak a sulinkba. Osztálytársak, a tanárok, Bonie anyja és nagynénje is ott volt. Mindannyian kimentünk a nagy udvarra majd kezdődött is a megemlékezés. Először az igazgató mondott beszédet majd később az osztályfőnökünk, utána pedig jöttünk mi. Először Adam mondott beszédet majd utána Lucy, Ash, Amy, Joe és Chris jött. Én voltam az utolsó. Mondták, hogy mehetek a színpadra. Vettem egy nagy levegőt majd mentem is a színpadra. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Tök hülyén érzem magam. Mindenki cetlikkel meg papírokkal jött, én meg csak magamat hoztam. :/ Kiálltam és mindenki engem figyelt. Na ez még jobb. Megköszörültem a torkom, majd belekezdtem..

- Megmondom őszintén fogalmam sincs, hogy mit mondjak. Én még mindig nem fogtam fel, hogy mi is történt valójában. Néha adódnak olyan pillanatok, amikor észhez tér az ember és rájön, hogy mi is történt, de aztán hihetetlennek tartja azt, ami történt. Ekkor sírunk, majd később beton kemény arcot vágva folytatunk tovább mindent. Boniet nagyon szerettem. Emlékszem arra, amikor még csak általánosba jártunk és mindig elkéstünk a suliból a finom sütik miatt, amit a sulink mellett lévő cukiban lehetett kapni. A tanárok mindig balhéztak velünk. Nem volt olyan, hogy a szüleink nem lettek volna bent a sulinkban. Mindig volt valami amiért behívták a szüleinket. Például, amikor biosz óra előtt kiengedtük a békákat, hogy ne őljék meg őket. Ha Boniet nem ismertem volna meg, akkor nem lennék ennyire színes és boldog. A mostani sulis szekrényem is nyomi lenne és lehangolt. Ha nem ismertem volna akkor nem kerültem volna ebbe az iskolába és nem ismerném a mostani barátaimat. Tudni illik Bonieról, hogy ő nagyon erős és kitartó..volt. Sosem adta fel. Most sem adta fel! Ő küzdött! Erős volt. De sajnos gyenge lelke volt ehhez az egészhez. A többiekkel mindennap bementünk hozzá a kórházba és mondtuk neki, hogy tartson ki, ki minden rendben lesz, legyen erős, küzdjön, mi itt leszünk neki. Mellette leszünk bármikor, bárhol. De amikor engem felhívtak, hogy szaladjak, baj van a szívem hirtelen sokkal lassabban kezdett verni. Bent a kórházban pedig már iszonyatos volt minden. Én pánikoltam, sírtam, ordítottam. Rossz volt. Nagyon rossz. Bonie egy nagyon rendes, kedves, aranyos és jó szívű lány volt. Bár a szája nem volt kicsi. Imádott vicceket mondani, amin általában csak ő nevetett. Utalok azokra a "Kip-kop, ki kopog?"-os viccekre. Sosem szeretett feketében vagy szürkébe járni. Mindig színesben volt. Vidám egy lány volt. Sokat evett és szeretett főzni. Imádott mozizni..otthon. Mindennap meg kellett vele néznem egy filmet. Annyi csokit enni, mint amennyit ő megevett?! Jesszus! Szerintem még a csoki evés rekordját is megdöntötte! De sosem hízott el tőle. Ő szoktatott rá a sok csokira. Az embert sosem hagyta aludni. Állandóan telefonált. A telefont lenem tette a kezéből. Igazi kocka volt. Ha bajban voltam mindig segített. Ha szomorú voltam, mindig jött egy karton fagyival és a sok csokival a kezében. Olyankor mindig hajnalokig tudtunk beszélgetni. Minden hülyeségemet meghallgatta. Sosem volt az . hogy most nem kíváncsi erre vagy ilyesmi. Mindig mindenkit szívesen meghallgatott. Jó ember volt. Nagyon zavar, hogy múlt időben beszélek, beszélünk róla, de el kell fogadnunk, hogy ő már nincs közöttünk. Én is tudom, hogy nehéz ezt elfogadni, de majd eljön az a nap, amikor kénytelenek leszünk elfogadni, hogy ő márpedig nincs közöttünk. A hiány érzet mindenkiben meg van, meg is lesz. Örökre! Hiányozni fogsz nekünk Bonie! Szeretünk téged és sosem feledünk el! Ölel téged innen a földről gyerekkori béka mentő társad, Mona! - a végén elsírtam magam. Nem szaladtam el, mert nem láttam értelmét annak, hogy elszaladjak. Ez egy megemlékezés. Természetes, ha valaki sír egy ilyenen. Lesétáltam sírva a színpadról majd a többiek odaszaladtak hozzám és szorosan megöleltek.

- Ez-ez olyan szép volt! -könnyezett Amy.

- A szívemből szólt. -sírtam.

- Papírra írtad le ezeket? -Lucy.

- Nem. Magamtól mondtam. -én.

- Istenem Mona! Ez olyan szép volt! -Ash.

- Köszönöm! -én.

Mindenki ölelgette a másikat. Még tartott a megemlékezés. Én kicsit egyedül szerettem volna lenni, ezért az iskola hátsó udvarában lévő tóhoz mentem, ahol Bonieval mindig beszélgettünk. Könnyes szemekkel bámultam a tó tetejét. A kis halak úszkáltak benne össze-vissza. Aranyosak voltak.

Mindenen gondolkoztam. Szó szerint mindenen.

Mi lesz velünk most, hogy Bonie nincs már? Adam jobban lesz? Mi jobban leszünk? Bonie anyukája jobban lesz? A családja jobban lesz? Én jobban leszek később? Nem! Nem hiszem! És mi lesz velem csütörtökön? Ott már végleg el kell köszönni tőle. Végleg! Istenem! Én ezt nem fogom kibírni. Én azon napon 1000 darabra fog összetörni a szívem. Az olyan biztos, ahogy én itt állok a tónál. Már előre félek. És ha nekem is beszédet kell mondanom? Tuti, hogy nem fog menni. Vagy azért, mert elsírom magam, vagy kénytelen leszek rá. Nem tudnék mondani semmit. Csak sírni és sírni. Vajon mi lesz Bonie cuccaival? Biztos elfogja rakni Bonie anyukája! Jobban is teszi! Ne adj oda senkinek Bonie cuccait. Nem hiszem Bonie ennek örülne. Jaj, istenem! Annyira félek ettől az egésztől, hogy az elmondhatatlan. Pillanatnyi nyugodtságomat egy mellém lépő valaki zavarta meg. 

- Szia! Zavarlak? -kérdezte.

- Nem, nem zavarsz. -ráztam a fejem.

- Min gondolkozol? -kíváncsiskodott.

- A csütörtökön. -sóhajtottam.

- Nem lesz semmi baj! Minden rendben lesz. -nyugtatott.

- Könnyű ezt mondani. -mondtam.

- Nem igaz. Én is tudom milyen az, ha valakit elveszít az ember. SZAR! -mondta.

- De még milyen szar. -nevettem fel kedvetlenül. 

- Miért sírtál tegnap előtt? -nézett rám.

- Zayn! Erről nem szeretnék beszélni. -mondtam.

- Légyszíves! -kérlelt.

- Zayn! Légyszíves ne erőszakoskodj! Könyörgöm. -néztem rá.

- Miért nem mondod el nekem? Nem bízol meg bennem? -vonta fel a szemöldökét.

- Mert nincs hozzá lelki erőm azért nem mondom el. Zayn, én megbízok benned! -mondtam.

- Bonieval kapcsolatos? -kérdezett rá.

- Igen. -sóhajtottam.

- És az neked jobb, ha nem mondod el senkinek?! -Zayn.

Erre nem tudtam mit mondani. 

- Gondoltam. Attól függetlenül, hogy nem mondod el senkinek, még nem azt jelenti, hogy jobb lesz. Az ugyanúgy emészteni fog belülről. És én azt nem szeretném. Remélem megértesz. -nézett a szemeimbe.

- Igazad van. -bólintottam.

- Akkor elmondod? -kérdezte.

- El. -mondtam.

- Mesélj! -Zayn.

- Szóval hétfőn nem tudtam, hogy mibe menjek a suliba. És hát a szokásos telefonszámot ütöttem be. Nem vette fel senki. Aztán megnéztem a telefon képernyőjét, hogy megnézzem kit hívtam. Bonie neve volt ott. Észbe kaptam, és le esett, hogy miért is nem veszi fel a telefont. Sírva fakadtam! A telefon romokban hever 3 napja. És azóta én is romokban heverek. -meséltem.

- Istenem! -sóhajtott majd magához húzott engem és szorosan megölelt. Jól esett.

- Próbálom magam túltenni ezen, de sehogy sem megy. -mondtam.

- Ne csodálkozz! Egy ilyenen én sem tudnám túltenni magamat. -mondta.

- A többiek? Rendben vannak? -érdeklődtem.

- Adam hazament. Azt mondta, hogy ő ez nem bírja. -Zayn.

- Szegénykém. -mondtam szomorúan.

- Amy, Lucy és Ash együtt járkálnak a suliban emlékeket idéznek fel, miközben sírnak. Niall és Harry a lányokkal mentek. Louis és Liam pedig Joeval és Chrissel beszélget. -sorolta.

- Istenem! Annyira utálom ezt. De tényleg. -mondtam idegesen.

- Mit? -értetlenkedett.

- Azt hogy mindenki ilyen kikúrt szomorú. Mindenki sír és zokog. Annyira szomorú ez, hogy már idegesítő. Még annak is sírni támad kedve, akinek semmi köze sincs ehhez az egészhez. -mondtam és könnyezni kezdtem.

- Ezért ne legyél ideges! Elhiszem, hogy szar azt látni, hogy mindenki sír és zokog, de hidd el, hogy kis idő múlva már nem így lesz. És akkor majd megkérdezed, hogy hova lett a sok síró és zokogó ember..-ölelt meg Zayn.

- Te olyan furán beszélsz. Fura vagy! -toltam el magamtól.

- Fura?! -nevetett.

- Igen! Fura. Már mint olyan furán beszélsz. -mondtam.

- Ilyen is szoktam lenni. -mosolygott.

- Oh, ennek örülök. -mondtam mosolyogva.

- Mondtam már, hogy szép vagy mikor mosolyogsz? -kérdezte.

- Ühm, nem is tudom. Nem emlékszem ilyenre. -gondolkodtam el.

- Akkor most mondom. -nevetett.

- Akkor ezentúl mosolyogni fogok. -mondtam.

- Na, ennek örülök. Mesélsz nekem erről a tóról? Még sosem láttam. -Zayn.

- Persze! Ezt a tavat én csináltam a srácokkal még tavaly. Halakat sosem rakhattunk bele, de Bonieval belecsempésztünk párat. -mondtam.

- Ügyik. Hát, nem hiszem, hogy ez csak PÁR hal. -nevetett.

- Hát, akkor sok halat. -mondtam.

- Ide jártatok ki mindig Bonieval, ugye? -Zayn.

- Igen. Mindig kacsáztunk a kövekkel. Volt amikor itt tanultunk. Volt amikor Bonie szülinapja is itt volt megtartva. Ehhez a hátsó udvarhoz nekünk van külön egy kulcsunk. Szóval mi ide bármikor jöhetünk. -meséltem.

- Ez tök jó! -Zayn.

- Hát ja. De mindig nekem kellett takarítani a tavat. -mondtam grimaszolva.

- És most is neked kell? -érdeklődött.

- Nem. Most már Joe és Chris takarítja. -mondtam.

- Hogy-hogy? -Zayn.

- Ez a büntetésük. -nevetettem.

- Csak nem rosszak voltak? -nevetett.

- De-de. De még milyen rosszak. -röhögtem.

- Miért? Mit csináltak? -Zayn.

- Leálltak piknikezni a matek óránk kellős közepén. -nevettem.

- Na, nee. -röhögött Zayn.

- De. -bólogattam nevetés közben.

- Jesszus! -rázta a fejét.

- Menjünk vissza! -mondtam.

- Jól vagy már? -nézett rám.

- Igen jól. -bólintottam.

- Rendben! Akkor menjünk. -mondta.

Megfogtuk egymás kezét majd visszamentünk a szomorú néphez. Kicsivel később összeszedtünk mindenkit majd kitaláltam azt, hogy aludjon mindenki nálam. Kérdezték, hogy Adamet miért nem hívom meg. Csak annyit válaszoltam erre, hogy azét nem hívom meg, mert nem hiszem, hogy van olyan lelki állapotban, hogy bárkivel tudjon társalogni. Biztos szeretne egyedül lenni és gondolkodni. Ilyenkor az embert hagyni kell. A választ megkapták, ez után pedig mentünk is hozzánk. Az utcán sétálva Liam feltett nekem egy kérdést.

- Jó harisnyád! Miért ezt vetted fel? -kérdezte.

- Köszi! Azért, mert ez volt Bonie kedvence. -mondtam. 

- Értem. Szóval, akkor minden ami most rajtad van az Boniehoz fűződik? -kérdezte Liam.

- Igen. -mondtam.

- Mesélj! -lépet mellém.

Egy pillanatra megállt mindenki majd sorolni kezdtem.

- Ez a harisnya volt kedvence. Ezt a cipőt szülinapomra kaptam tőle. A ruha az nem fűződik hozzá. A karkötőt azt karácsonyra kaptam tőle, mert imádom az ilyen ékszereket. A nyakláncot ő adta nekem, mert hogy ez egy emlék lesz tőle. És qvára igaza volt. -mondtam.

- Értem. Minden esetre gyönyörű vagy. -dicsért meg Liam.

- Hát, köszönöm. -mondtam majd sétáltunk is tovább. 

Szerencsére hamar hazaértünk. Köszöntünk anyunak. Kiderült, hogy Judy és David a barátaiknál alszanak. Szerencse! Anya már meggyógyult! Szerencsére nem fázott meg nagyon. Mindenkinek adtam váltó ruhát. Igen, még a fiúknak is tudtam adni Jake cuccaiból. Hahahaha.!!!! Átöltözött mindenki majd lementünk enni. Anya főzött valamit. Ettünk, közben elmeséltük, hogy mi volt ma a megemlékezésen. Aztán felmentünk a szobámba. Tök jó, hogy a szobám qva nagy. Mindenki elfért bőven. Beszélgettünk, zenét hallgattunk, tv-t néztünk, filmeztünk. Aztán eljött az este. Anyu kiáltott, hogy kész a vacsi. Niall csak úgy szaladt. Mi a többiekkel lesétáltunk a konyhába majd leültünk az asztalhoz és vacsorázni kezdtünk. Úgy tele ettem magam, mint még soha. Mindenki megvacsizott majd mindenki felment az emeletre. Anyu ment a szobájába aludni, mert holnap korán kel, mi pedig mentünk a szobámba. Betettünk egy filmet majd mindenki a megbeszélt helyre feküdt. Az ágyam volt olyan nagy, hogy elférjünk rajta hárman. Zaynnel kellett egy kicsit veszekednem, hogy most nem aludhatunk együtt. Nehéz felfogása van néha. Szerencsére sikerült felfognia. Így hát az ágyon velem, Ash és Amy aludt. Lucy egyedül akart aludni így neki oda lett adva a fotelágyam. Niall és Harry aludt együtt az egyik heverőn, Joe és Chris választották a felfújható matracot, Zayn, Liam és Louis pedig a nagy heverőt, ami kb. akkor mint az ágyam. Mondom, hogy nagy a szobám. :D Mindenki elhelyezkedett majd nézni kezdtük a filmet. Egymás után aludt el mindenki. Én is fáradt voltam már, ezért én is fekvő helyzetbe tornáztam magam és lehunytam szemeimet. Azt remélve próbáltam elaludni, hogy a holnapi nap jobb lesz. Mona-Mona-Mona, ne álmodozz!...  

26. Rész - Vegyes érzelmi nap.

"Sziasztok! Rám jött az írhatnék, így éjszakára. Gondoltam megírom 

nektek a következő részt. ;) Remélem örültök neki! Nem tudom, hogy fog 

alakulni a rész..majd meglátjuk mi lesz a végén.
Ahogy a rész címéből is kiderül, hogy ebben részben - hogy is mondjam? - 
mindenféle érzelem lesz (?) o.O 
Majd kiderül, hogy ti milyennek nevezitek ezt a rész. :)

Remélem tetszeni fog nektek!

Jó olvasást és komizzatok!
Puszi: Vivii"

  

Másnap reggel sokkal rosszabbul keltem fel, mint ahogy szoktam. A fő oka az volt hogy suliba kellett mennem..ilyen állapotban. Szemeimet kinyitottam majd oldalra fordultam azt remélve, hogy szerelmem még mellettem alszik békésen. De ahogy észrevettem, nem aludt mellettem viszont találtam egy cetlit, amit bizonyára Zayn írhatott. 

 Elolvastam, majd visszatettem az ágyra és felkeltem. A fürdőszobában elvégeztem a reggeli tevékenységeimet majd visszamentem a szobámba egyenesen a szekrényemhez. Kitártam a szekrényt, majd kétségbe esetten álltam és néztem a ruháimat. Elővettem telefonomat és tárcsázni kezdtem barátnőm számát. Hívom, de nem veszi fel senki. Elvettem a fülemtől a telefont majd ránéztem a telefon képernyőjére majd megnéztem kit hívtam. Bonie. Most jöttem rá az egészre. Sírni kezdtem. Kezemből kiesett a telefon majd én is a telefon mellé estem. Ahogy a telefon, én is megsemmisülve feküdtem a halvány színű szőnyegen. Kis idő múlva valahogy de még is megnyugodva álltam fel a földről és keresgéltem a ruháim között. Csak kerestem és kerestem.  Végül döntöttem. Felvettem egy fekete cső nadrágot, egy fekete pólóval és egy fekete sport cipővel. Hajamat kiengedve hagytam.

Bepakoltam a táskámba majd lementem a konyhába és csináltam magamnak egy szendvicset, forró kávéval. Megreggeliztem majd magamra kaptam a fekete bőr dzsekimet és indultam is a suliba. Az idő inkább hajlott az ősz felé, mint hogy a nem rég elmúlt nyár felé hajlott volna. Így a hangulatom még rosszabb volt. Anyunak küldtem egy üzenetet, hogy vigye el helyettem a srácokat a suliba, mert én előbb eljöttem otthonról. Az iskolához érve, vettem egy mély levegőt majd azt kifújtam és tovább sétáltam az iskola kapujához. Az iskola kapuján benézve látni lehetett a sok járkáló tanulót, akik azt sem tudják merre vannak a reggel miatt. Valahogy én is ilyen állapotban voltam. Benyitottam az iskolába majd elindultam a szekrényem felé. Miközben végig sétáltam a suli folyosóján, mindenki engem nézett. Elég feltűnően. Marhára zavart. Odaérve a szekrényemhez találkoztam az ugyan olyan kedvű társaimmal. Szorosan megöleltük egymást majd beszélgetni kezdtünk.

- Látom mindenki feketébe jött. -néztem körül.

- Miért, milyenbe jöttünk volna? Fehérbe? -kérdezte flegmán Lucy.

- Hé, le ne szúrjál már! -néztem Lucyra.

- Olyan baromságokat tudsz mondani. -forgatta szemeit.

- Inkább hallgass. -mondtam majd a szekrényemhez fordulva pakolni kezdtem.

- Mióta lett neked ilyen "csicsás" szekrényed? -kérdezte Joe miközben végig mérte a szekrényem belsejét.

- Hát, izé..Bonie adta az ötletet, hogy díszítsük ki a szekrényt, mert unalmasnak néz ki. Így hát berendeztük. -meséltem.

- Oh, értem. -bólintott Joe.

- Minden esetre marha jól néz ki. -nézett rám Amy.

- Hát, igen. -én.

- Az 5 srácot hol hagytad? -kérdezte Ash. 

- Nem sokára jönnek. -mondtam.

- Ah, oké. -mondta.

És meg is jelentek. Mind az 5-en. Niall szokásához hívően zabált, Harry telefonozott, Louis a kezét firkálgatta, Liam matek könyvet bújt, Zayn pedig csak úgy jött. Lazán és mosolyogva. Az nyugtató mosoly. Attól úgy megtud nyugodni az ember, hogy az hihetetlen. Elolvadni, de egyben megnyugodni is tudsz tőle. Imádom. Ide értek hozzánk, majd mind az 5-en megöleltek. Mint a kisgyerekek az anyjukat. 

- Jó reggelt, Tündér! -mosolygott rám Louis.

- Jó reggelt neked is, Lou Maci. -öleltem magamhoz.

- Hogy érzed magad Süti? -kérdezte Niall.

- Süti?! -néztünk rá mindannyian.

- Most mi van?! -nézett ránk értetlenkedve. 

- Ha már Tündér is, akkor miért ne lehetne Süti?! -mutatott Louisra felháborodva. 

- Istenem, Niall! -mosolyogtam. 

- Nem érzem jól magam. -ráztam a fejem.

- Ne legyél már ilyen szomorú, mert el sírom magam. -könnyezett be Harry. 

- Harry! Harry! Légyszi! Ne! Oké? Ne! Legalább te ne! Kérlek! -néztem Harryre. 

- Jaj, istenem! -sóhajtott Adam.

- Mona. Beszélhetnénk? -szólt a tömegből Zayn. Arca komoly volt.

- Őm, persze. -bólintottam.

- Mi bent leszünk a terembe. -mondták a többiek majd kettesben hagytak minket. 

- Miről van szó? -kérdeztem Zayntől.

- Az interjúról van szó. -mondta.

- Igen? -kérdeztem tovább.

- Szóval muszáj lesz elmennünk. -mondta.

- Mikor? Ma? Az lehetetlen! Nem vagyok olyan lelki állapotban, hogy elmenjek. Ezt te is tudod. -magyaráztam.

- Tudom, de ki mondta, hogy ma kell mennünk? -kérdezte.

- Hát, senki..-mondtam.

- Na, látod. -Zayn.

- Akkor? Mikor megyünk? -kérdeztem kíváncsian.

- Jövőhéten. -mondta. 

- Rendben. -bólintottam.

- Mona! Kérdezhetek valamit? -nézett a szemembe.

- Kérdezz. -én.

- Te sírtál? -nézett még mindig a szemembe.

- NEM! HONNAN VESZED EZT? -vágtam rá majd eltakartam a szemeimet.

- Mona! -szólt rám.

- Na, jó. Igen. -hajtottam le a fejemet.

- Miért? -faggatott tovább.

- Bonie. -mondtam.

- Mi történt? -Zayn.

- Nem akarok róla beszélni. -ráztam a fejem.

- Mona, kérlek. -Zayn.

- Nem, nem szeretném. -mondtam.

- Jó rendben. Nem erőszakoskodom. De úgy is tudom, hogy elfogod mondani. -mondta.

- Köszönöm. Köszönöm, hogy itt vagy nekem. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. -néztem fel rá könnyes szemekkel.

- Én köszönöm. -nézett a szemeimbe. 

Arcom kezei között pihent. Percekig néztünk egymás szemébe. Elmerültem a csillogó, barna szemeibe. Egy pillanatra lenyugodtam. Nem volt semmi bajom. Nem sírtam. Nem voltam szomorú. Boldog voltam és vidám. De sajnos egy bizonyos hang visszatérített a valóságba. A csengő hallatára szemeim becsukódtak. Megijedtem tőle. 

- Ne ijedezzél. -nevetett Zayn.

- Heh..izé..Inkább menjünk. -mondtam majd húztam magammal az osztály terembe. Nem akartam, hogy késsünk, hisz osztály főnökink volt. Bementünk a terembe, ahol most kivételesen három személyes padok voltak. Én Zaynnel és Amyvel ültem. Mögöttem Louis, Ash és Niall. Előttünk Adam, Chris és Joe. Lucy pedig Harryvel és Liammel ült a mellettünk lévő padsorban. Az osztály főnökünk bejött. 5 perces késéssel. Gratulálok neki. Kibeszéltünk mindent, amit csak lehetett, majd jött az, amit nem akartam. A Bonie-s történet. Hadart és hadart, majd befejezte annyival a tanárunk, hogy inkább nem beszél erről többet, mert vannak akiknek ez rossz. Kiderült az is, hogy lesz egy megemlékezés az iskolában holnap után. Mindenkinek kötelező a fekete. Nekünk pedig külön beszédet kell mondanunk. Hát, oké. Kihívás elfogadva. Vége lett az órának majd mentünk a következő órára. A végén kiderült, hogy az egész osztálynak ugyan azok az órái lesznek, így a mi 'kis" osztályunk együtt ballagott egyik teremből a másikba. Írtunk egy töri dogát, egy matekot és egy bioszt. Mit is mondjak. Marhára örültem neki. Azt sem tudtam, hogy mit írok a dolgozatban. Rossz jegyet fogok rá kapni. Érzem. Valamit muszáj lesz kitalálnom, hogy tudjak a tanulásra is figyelni a történtek mellett. Suli után mindannyian a parkba sétáltunk. Leültünk a fűbe és beszélgettünk. Beszélgetésünket Adam telefon csörgése zavarta meg, Míg Adam beszélgetett, addig mi halkan figyeltük ahogy telefonál. Pár perc múlva letette majd felénk fordult.

- Bonie anyukája hívott. -mondta.

- Mit mondott? -kérdeztük.

- Elmondta, hogy a temetés mikor lesz. -mondta szomorúan.

- Mikor? -kérdezte Lucy.

- Csütörtökön. Azt mondta, hogy rajtunk kívül jöhetnek a srácok is, hisz Bonie őket is nagyon szerette. -nézett Zaynékre. 

- Remélik, hogy ti is eljöttök. -Adam.

- Ez természetes. Mi is ott leszünk. -mondák a srácok.

- Rendben. 5-kor kezdődik. -mondta Adam.

- Jó és hogy legyen? Menjünk együtt a temetésre majd találkozunk ott? -Ashley.

- Legyen úgy, hogy találkozunk és úgy megyünk. -Adam.

- Akkor családi busszal megyünk. -közölte mindenkivel Louis.

- Oké. -mondtuk mindannyian.

Még pár órát ott töltöttünk a parkban, majd úgy döntöttünk, hogy haza megyünk. Adamék balra, mi pedig jobbra mentünk. A srácok haza kísértek majd mentek is haza. Oda sétáltam az ajtóhoz majd kinyitottam az ajtót. Beérve meghallottam, hogy fent az emeleten bömböl a One Direction egyik albuma, míg itt lent a nappaliban a foci meccs megy a tv-ben, amit házimozival néz valaki, ráadásul 100-as hangerővel. Mi a franc folyik itt?! Levettem a cipőm és a táskámat leraktam a kis szekrényre majd bementem a nappaliba. Meglepődtem.

- David?! Hát, te? -kérdeztem tőle.

- Hát, én. -mondta.

- Neked nem iskolában kéne lenned? -én.

- De. -bólintott.

- És? -ideges lettem.

- Nem vitt el senki sem a suliba. Így sem én, sem Judy nem ment iskolába. -mondta.

- És miért? -dőltem az ajtófélfának.

- Mert anyu megfázott. -jött le az emeletről Judy.

- És nehezetekre eset egyedül bemenni az iskolába? Hm..??? -kérdeztem idegesen. Hirtelen nem tudtak mit mondani. 

- Nem hiszem el! 14-16 évesek vagytok. Csak eltudtok már menni iskolába! Biztos nem vagytok olyan hülyék, hogy ne tudjátok merre van az iskola..-háborodtam fel.

- Jó! Tudjátok mit? Akkor majd bepótoljuk! David, halkíts lejjebb a tv-t és kapcsold ki. Judy, menj fel a szobádba, kapcsold ki a házimozit. Mindannyian hozzátok le azokat a könyveket amiket ma kellett volna vinnetek az iskolába. Könyv, munka füzet, füzet! Meg a toll tartóitokat. -mondtam majd mind a ketten engedelmesen tették a dolgukat. Lejött mind a kettő a cuccaikkal majd kimentünk a konyhába. Leültek az asztalhoz, majd a következő feladatot várták.

- Anyu hol van? -kérdeztem.

- Fent az emeleten a szobájában. -mondta Judy.

- Oké, én felmegyek hozzá, addig vegyétek elő azt a tanulni valót, ami könnyebb és olvassátok át párszor. Mindjárt jövök. -mondtam majd felszaladtam anyuhoz.

- Szia. -léptem be a szobájába.

- Szia, kincsem. -köszönt.

- Hogy lettél te ilyen beteg? -ültem le az ágy szélére.

- Biztos kint kaptam el, csak lehet most jött ki rajtam. -mondta.

- Főzök neked teát meg csinálok neked szendvicset, oké? -néztem rá.

- Rendben! Köszönöm. Most mit csinálnak Davidék? -érdeklődött anyu.

- Tanulnak. -mondtam.

- Hogy-hogy? -lepődött meg.

- Úgyhogy én azt mondtam nekik, hogy üljenek le és tanuljuk meg azokat, amiket ma kellett volna nekik megtanulni. -magyaráztam.

- Ügyes-ügyes. -mosolygott anyu.

- Hát igen. Köszi. -nevettem.

- És mi volt a suliban? -kérdezte.

- Ah, borzalmas volt. Osztály főnökin Bonie-ról volt szó. Kiderült, hogy holnap után megemlékezés lesz a suliban és beszédet kell tartanunk. Aztán írtunk egy törit, egy matekot és egy bioszt. Szerintem marha rossz lett. Szóval készülj arra, hogy egyik nap három 1-sel fogok hazatérni. -meséltem.

- Majd kijavítod. -mondta.

- Ja, és már tudjuk mikor lesz Bonie temetése is. -mondtam.

- És? -Anyu.

- Csütörtök, 5 óra. -mondta.

- Rendben. Szólok apádnak is. -mondta.

- Rendben, köszi. -én.

- És mi van még? -faggatott tovább.

- Ja, hát jövőhéten lesz egy interjúm. -mondtam.

- Milyen interjú? -értetlenkedett.

- Hát, olyan, amiben a srácok lesznek benne velem együtt. -magyaráztam.

- Oké. És te milyen célból is mész velük? -értetlenkedett tovább.

- Hát, Zayn és Én..-magyaráztam volna tovább, de közbe vágott.

- Oh, oké. Így már értem. Miben lesztek benne? -anyu.

- Nem tudom még. Na, de én megyek tanulni Davidékkel. Majd mindjárt jövök a teával és a szendviccsel. -mondtam.

- Rendben, köszönöm. -mondta.

- Ne köszönd. -ráztam meg a fejem. 

Felálltam majd kimentem Anyu szobájából és lementem a konyhába. Davidék szorgalmasan olvasták a könyvet. 

- Na, ki mit tanul? -kérdeztem.

- Kémia. -emelte magasba Judy a könyvet.

- Fizika. -mondta unalmasan David.

- Ah..fizikát mondtál? -túrtam hajamba.

- Igen. Miért? -David.

- Én azt nem tudom. -mondtam.

- NEM TUDOD?! -lepődtek meg.

- Őhm, nem. -ráztam a fejem.

- Jesszus! Mona Wilson nem tud egy tantárgyat. Minden oké veled? Atya ég! Ez hihetetlen. -akadtak ki.

- Kérek segítséget. -mondtam majd magamhoz vettem a telefont.

- Kitől? -David.

- Liam. -mondtam miközben tárcsáztam.

- Oké. -mondta David.

Fülemhez vettem a telefont és vártam, hogy felvegye. Helyette más szólt bele.

- Helló! -köszönt bele Danielle.

- Szia, itt Mona! -köszöntem.

- Oh, helló! -köszönt vidáman.

- Liam? -érdeklődtem.

- Várj adom. -mondta. 

- Rendben. -mondtam majd türelmesen vártam.

- Na, szia! -szólt a telefonba Liam.

- Szia! Te tudod a fizikát ugye? -kérdeztem Liamet.

- Aha. -mondta.

- Akkor tudnál nekem segíteni? Mert én ebből segg hülye vagyok és így nem tudok segíteni Davidnek. -magyaráztam.

- Most menjek? -kérdezte.

- Hát, most kéne, de ha neked nem jó, akkor majd keresek mást. -mondtam.

- Nekem jó, azért kérdeztem. -Liam.

- Uh, oké! Akkor siess! És köszönöm! -én.

- Nincs mit! Sietek! Puszi! -hadarta el majd kinyomta a telefont.

- Na, jön? -kérdezte David.

- Igen jön. Szóval készülj fel. Nála nem lehet hülyéskedni, mint ahogy Louisnál szoktad. -mondtam.

- Rendben. -mondta.

Kis idő múlva Liam megérkezett. Én e közben főztem anyunak teát, megcsináltam a szendvicseit majd felvittem ezeket neki. Amikor visszatértem a konyhába, nagyban ment a fizikai példák felsorolása.

- Na, hogy megy? -kérdeztem a fiúktól.

- Egyre jobban. -mondta boldogan David.

- Ja, igen. Kezdi kapisgálni a dolgot. -erősítette meg a tényt Liam is.

- Judy neked hogy megy a kémia? -kérdeztem.

- Milyen kémia? Azzal már végeztem. Most a franciánál tartok. -mondta.

- Oh, oké! Ügyes vagy. Francián kívül van még valami? -én.

- Csak az irodalom, de az könnyű. 

- Rendben. -mondtam.

Liam és én amiben tudtunk segítettünk Judyéknak. Megtanulták, mi kikérdeztük őket, átbeszéltük a témákat majd végeztünk is. Liam haza ment, mi pedig a kanapéra dobtuk magunkat. aztán eszembe jutott, hogy nekem is kéne tanulnom. Úristen! Magamról teljesen megfeledkeztem. Elővettem én is a cuccaimat majd tanulni kezdtem. Szerencsére értettem mindent, így hamarabb tudtam végezni. Kb. este fél 7-re végeztem. Addig Judy és David elmentek zuhanyozni és vacsoráztak is. Ahogy végeztem a tanulással, én is elmentem zuhanyozni. Felvettem a pizsimet majd lementem vacsit csinálni magamnak és anyunak. Felvittem anyunak a vacsit majd visszamentem a konyhába, hogy én vacsorázzak. Megvacsoráztam majd bementem a nappaliba Davidékhez. Tv-tünk egy kicsit majd mentünk aludni. Befeküdtem az ágyba még beszéltem telefonon Mollyval, Jakkel és Zaynnel is majd el aludtam.. 

"Remélem tetszett ez a hosszú rész! :) Várom a komikat! ;) Puszi: Vivii" 

Story of My Life

Sziasztok! Gondolom mindenki hallotta már a Story of My Life-ot. *-* Nektek hogy tetszik? Én imádom. Olyan gyönyörű egy szám. :') Sírni tudnék tőle! De tényleg! 

Különleges szám. Mások azt mondják, hogy olyan mint a többi. Hahahaha..NO! 

Ez teljesen más, mint a többi és KÉSZ! Nem igaz? :D ;)

Aki esetleg nem hallotta..☟

25. Rész - Why?

"Sziasztok! :) Remélem már vártátok a 25. részt! :) A rész kicsit szomorkás lett, mert valahogy én sem vagyok valami jó kedvemben..:/ Szóval..:/  De majd a következő részt majd 

megpróbálom vidámabbra írni! :) 

Jó olvasást a részhez és komizzatok! ;) 

Puszi: Vivii"

*2 nappal később*

2 nap telt el. Péntek van. Ma nem kellett mennünk iskolába mennünk, mert valami értekezlet van a tanároknak. Így hát nem ment be senki. Bonie-t mindennap látogatjuk és vigyázzunk rá. Mindig van mellette valaki. Anyuék sem, Molly és Jake sem jött még haza, így még mindig egyedül vagyok otthon. Habár holnap már jönnek. Apával beszéltem még valamelyik nap. Bocsánatot kért, hogy nem hívott, de már fáradt volt és pihenni szeretett volna. Szerencsére nincs semmi baj. Megbeszéltünk mindent. Tiszta lappal kezdtük az egészet. Ma nem tudok bemenni Boniehoz a kórházba, mert ki kell takarítanom a házat, mert ugye a tesóim és anyukám is jön haza holnap. Szóval tisztaságnak kell lennie. :) Két nappal ez előtt történt pékséges incidens címlapra került. Már mint az, amikor én és Zayn a taxihoz sétálunk kézen fogva és még sok-sok kép.. Fel is hívtak minket - fogalmam sincs, hogy hogyan - hogy válalunk-e interjút ezzel a témával kapcsolatban. Zaynnel leültünk beszélgetni tegnap, így arra jutottunk, hogy végül is miért ne?! Így hát holnapra megvagyunk hívva egy interjúra, ahová a srácok is jönnek a lányokkal együtt.

A srácok nem sokára átjönnek a lányokkal. Azt mondták, hogy besegítenek, hogy hamarabb végezzek, de ebbe a nagy házba nem hiszem, hogy gyorsan tudnánk végezni. Olyan 11 óra lehetett, amikor hirtelen kinyitódott a bejárati ajtó. Én már javában takarítottam. 

- ALOHA! -szaladt be Louis a nappaliba. 

- Szia! -köszöntem.

- Helló! -jöttek a többiek is. 

- Csáó! -intettem. 

- Szia, édes! -jött oda hozzám Zayn.

- Oh, hát szia! -köszöntem neki mosolyogva majd nyomtam egy puszit a szájára.

- Na, miben kell segíteni? -kérdezte Danielle.

- Látom mindenki otthonias öltözékbe jött. -néztem mindenkin végig.

- Miért mi be legyünk? Koktél ruha, meg tűsarkú? -nézett rám nevetve Eleanor.

- Neem, de hogy is. -nevettem.

- Na, akkor mit kell csinálni? -kérdezte Liam.

- Akkor elmondom, hogy ki mit csinál! Harry te megtudod egyedül csinálni a konyhát? -néztem rá.

- Aham. -bólintott.

- Oké! Akkor az a tiéd. Te mehetsz is akkor a konyhába. A vegyszerek ott vannak a konyhaszekrény tetején. -mondtam Harrynek.

- Rendben. -mondta majd ment is a konyhába.

- Szóval! Liam te csinálod a nappalit. Louis, Zayn! Rátok bízom a ház ÖSSZES ablakát! Nagyon vigyázzatok! Niall te pedig jössz velünk szobákat takarítani! -rendezkedtem.

- Oké! -mondta mindenki egyszerre majd neki kezdtünk. 

A többiekkel felmentem az emeletre majd mindenki kapott egy-egy szobát. Egyszer csak egy ordítást hallottunk az egyik szobából. Mindenki oda szaladt. Megláttam, hogy mi a helyzet és elnevettem magam.

- Most miért nevetsz? -nézett rám sértődötten Niall.

- Komolyan megijedtél saját magadtól? -kérdeztem Nialltől röhögve.

- Komolyan kérdezed?? Könyörgöm! Hallod bejövök egy szobába, ahol hirtelen több 100 ÉN, Louis, Liam, Harry és Zayn van! Most komolyan. Te nem ijednél meg? -hadonászott össze-vissza magyarázás közben.

- De, de. Megijednék. -bólintottam majd elnevettem magam.

- Jaj, te ezt nem érted. -legyintett majd beljebb ment a szobába és takarítani kezdett.

Úristen, ha ezt Judy tudná, hogy Niall Horan az Ő szobáját takarította..Jesszus! Úristen! Judy még azt sem tudja, hogy Én és Zayn együtt vagyunk. Vagy habár.. Az 1D-s oldalakat számítom..már biztos tudja, csak gondolom azt várja, hogy szemtől-szembe osszon ki! :D Ismerem én. Nekem tuti annyi. 

Már 1 órája takarítunk. A felső szinttel már végeztünk most már mindenki az alsó szinten van. Zaynnék még mindig ablakot pucolnak. Mi pedig a nappaliban takarítgatunk. Egyszer csak megszólalt a telefonom. Felvettem majd beleszóltam. Ash szólalt meg a telefonba. 

- ASH! Mondjad már, hogy mi van! -ordítottam már a telefonba.
- Bonie..-mondta alig hallhatóan.
- Mi van vele? Ash! Légyszives mondj már valamit! -kiabáltam tovább.
- Gyere! Kórházba! Most! Baj van! -mondta majd sírni kezdett.
- Miért? -ijedtem meg.
- Veszélyeztetett az állapota! Siess! -hadarta el majd kinyomta a telefont.
Lefagytam. Hirtelen nem tudtam felfogni semmit. Még mindig a fülemnél tartottam a telefont és bámultam magam elé. Hihetetlen volt ez az egész. Felfoghatatlan. Nekem most sietnem kéne a barátnőmhöz, de az agyam jelenleg nem tudja ezt felfogni. Vagy nem is tudom. 
- Mona! Mona? MONA! -kiáltottak rám a srácok. 
- He'? -néztem rájuk.
- Mi történt? -kérdezte Zayn.
- Öltözzetek! A kórházba megyünk! AZONNAL! -mondtam. 
A srácok haza szaladtak, én pedig egyenesen fel a szobámba. Azt sem tudtam, hogy mit vegyek fel. 
Magamra kaptam egy farmer nadrágot, egy hosszú ujjú pólót, meg egy kardigánt egy bőr csizmával.

Hajamat úgy ahogy volt csutiba fogtam. A táskámat vállamra kaptam majd lefelé menet a lépcsőn a táskámba gyűrtem az irataimat, a pénztálcámat. Leérve a kezembe kaptam az asztalról a telefonomat és kijöttem a házból. Bezártam és vártam a srácokat. Türelmetlen voltam. Már oda akartam érni. Azt hittem túl gyorsan rohan az idő. A srácok olyan szintű padlófékkel érkeztek meg a házhoz, hogy azt hittem szívbajt kapok az ijedségtől. A kocsihoz szaladtam majd beültem és már mentünk is a kórházba. Kiértünk a kerti övezetből és mentünk a városba. ÉS..jött az én formám. Dugóba kerültünk. 
- Ne, légyszi! Mondjátok hogy nem! Kérlek! -az idegtől már sírni tudtam volna.
- Nyugi. Időben oda tudunk érni. -próbált nyugtatni Danielle.
- Na, köszi! -néztem rá. 
- Jó én csak próbállak nyugtatni. -Danielle.
- Tudom, tudom. Csak..Csak most ideges vagyok. Ne haragudj. -öleltem magamhoz Daniellet.
- Értem én. -mosolygott Dani.
A dugó hamar elindult. Liam vezetett így hamar oda értünk, hisz ment vagy 100-zal az biztos. De szerintem ez most senkit sem érdekelt. 
- Itt vagyunk! -fékezett le Liam.
Én úgy ahogy voltam, fogtam magam kiszálltam a kocsiból és rohantam fel Boniehoz. A lépcsőház le volt zárva, mert valamit csinálnak...Így lifttel kellett mennem. A srácok beértek így együtt vártuk meg a liftet. Ott toporogtam. 
- Aj, érj már ide. Könyörgöm. ÉRJ MÁR IDE! -kiabáltam. A lift megérkezett. Beszálltunk benyomtam az emelt gombját ahol Bonie van. A lift lassabban ment, mint valaha.
- SOSEM FOGUNK FELÉRNI B*ZDMEG?! -ordítottam. Ahogy láttam a többiek inkább nem szóltak hozzám. Szerintem így, ilyen dühösen még nem láttak. A lift megállt majd kiléptünk és rohantam. Én is és a srácok is. Kifordultam a lift folyosójából és a folyosó végén lévő kórterem felé rohantunk tovább. De aztán láttam valamit. Valamit, amit sosem szerettem volna. Főleg nem itt. Ilyenkor. Lábaim gyökeret eresztettek. A srácok mögöttem hirtelen "lefékeztek". Lucy a földön, a kórterem előtt térdelve zokogott. Hirtelen nem értettem semmit. Mintha egy hülye, idióta lennék. Sokkot kaptam. Lassan és óvatosan sétáltam oda a kórterem elé. A srácok mögöttem vonultak. Odaértem. Megálltam. Lucyra néztem majd a többiekre. Ash és Amy szeméből csak csurogtak a könnyek. Joe ült a széken és sírt. Adam a falat ütötte ökölből miközben zokogott. Amyékre néztem.

- Mona! -rohatn oda hozzám Amy és szorosan magához ölelt.
- Mi történt? -én.
- Nem élte túl. - mondta ki végül Ash.
Na és nekem itt lett végem. Az a bizonyos 'NEM' szó. Mintha a szívembe kést döftek volna majd azt a bizonyost kést 100-szor forgatták volna a szívemben. Hirtelen nem tudtam mit mondani. Számból egy hang sem jött ki. Arcom eltorzult és sírni kezdtem. Zokogtam. Levegőt alig tudtam venni a keserves és szomorú sírástól. Amyt ellöktem magamtól és beszaladtam a női mosdóba. 

Hallottam, hogy valaki bejött. Szerintem kitépte a női mosdó ajtaját, mert olyan hévvel nyitott be. A nevemet kezdte el kiabálni. 
- Ki az? -kérdeztem zokogva.
- Zayn. -mondta majd megállt a wc fülke előtt. 
- Én ezt nem hiszem el. Ilyen nincs. Ez lehetetlen. Én ezt nem akarom. NEM AKAROM! ÉRTED? NEM! -üvöltöttem majd újból sírásba kezdtem.
- Gyere ki a wc fülkéből. Légyszives. -mondta nyugodt hangom.
Felálltam a hideg kőröl és kinyitottam az ajtót. 
- Gyere ide. -tárta szét karjait. 

Oda léptem hozzá és úgy szorítottam magamhoz, ahogy csak tudtam. Fehér színű pólóját könnyeim eláztatták, de ez őt egyáltalán nem zavarta. Hátamat nyugtatásként lassan és óvatosan simogotta. Én még mindig folyamatosan sírtam, sírtam és sírtam. Könny csatornám még mindig nem száradt ki. A tudat, hogy elment. Elment az egyik legjobb barátnőd. A barátnőd, akivel mindent megosztottál. Legyen az kínos, ciki,  

rossz, jó, szomorú, keserves, boldog, vidám..És hogy már nincs. Nincs ő. Nincs Ő akivel ezeket a dolgokat MIND megosztottad. Mondanám magamnak, hogy ez az életrendje, de most még ezt sem fognám fel. Jelenleg Bonie járt a fejemben. Ő mondta, hogy nem fogja feladni. Nem fogja, mert szeret minket és értünk bármit megtenne. Ő megtette. Nem adta fel. Küzdött az életéért. Bíztatta magát. Bíztatta magát, hogy ő már pedig megfog gyógyulni és jobban. Felépül majd újból velünk és a családjával lehet. Újból járhat suliba. Mehetünk vásárolgatni, görkorizni, kutyát sétáltatni, a tesókra vigyázni, bulizni. Amíg tudta, bírta magát tartani, de sajna nem bírta tovább. Vajon miért? Elég rossz érzés róla múlt időben beszélni. De elfogadni. DE NEKEM EZ MÉG NEM MEGY! NEM MEGY!
- Mona! Kérlek nyugodj meg! -tolt el magától Zayn és a szemembe nézett.
- Nyugodjak le. Hm.. Te letudnál nyugodni ILYENKOR?! Hm..??!! Szerintem nem. -kiabáltam.
- Elhiszem, hogy feszűlt vagy, szomorú és egyben ideges, de kérlek ne kiabálj velem. -mondta.
- Igaz. Ne haragudj. Én csak..-szipogtam.
- Ne magyarázkodj. Inkább gyere ki a többiekhez. -mondta Zayn.
- Rendben. -bólintottam.
Zayn megfogta a kezem majd kisétáltunk a wc-ből. Ahogy odaértünk a többiekhez mindenki felfigyelt rám. Mindenki itt volt, csak Adam nem.
- Srácok! Adam hol van? -néztem a többiekre.
- A teraszon van. -mutatott egy nagy ajtó felé Joe. 
- Rendben! Köszi! -mondtam majd kisétáltam Adamhez.
Halkan kinyitottam az ajtót majd oda sétáltam hozzá.
- Szia! -léptem mellé.
- Szia. -sóhajtott.
- Hogy érzed magad? -kérdeztem.
- Szerinted? -nézett rám.
- Igaz, ez hülye kérdés volt. -ráztam a fejem hülyén.
- Figyelj! Elszeretnék mondani valamit. -mondta komoly hanggal.
- Rendben. Mond! -én.
- Szóval, Bonieval tegnap előtt azt beszéltük, hogy ha meggyógyul és kiengedik, akkor elmondunk neked valamit. -kezdett bele.
- És mi az a valami? -kíváncsiskodtam.
- Elakartuk neked mondani, hogy együtt vagyunk. Vagy is most már voltunk. -mondta halkan.
- Ne, istenem. Ennek annyira örülök. Már mint annak, hogy ti együtt. Ahj, istenem. Annyira sajnálom. És mióta voltatok együtt? -én.
- Kb. 5-6 hete. -mondta.
- Istenem. -mondtam.
- Legalább úgy hagyott volna el, hogy szakítunk, mert mondjuk mással jár vagy valami. Nem így, hogy meghal. Ahj, hogy velem mindig kiszúr az élet. Miért csinálja ezt velem? -Adam.
- És hogy lesz ez után? -én.
- Fogalmam sincsen Mona. Mindenki depibe lesz. Bonie szülei intézik a temetést, de persze én is segítek nekik. Aztán majd lesz valahogy. -mondta.
Visszamentünk a folyosóra, Amy,  Ashley és Lucy épp akkor mentek haza. 
- Mi megyünk! Majd beszélünk! Sziasztok! -köszöntek majd leléptek.
- Mi is megyünk. -mondtam Adamnek majd a srácokra néztem.
- Rendben! Majd beszélünk! Szia! Sziasztok! -ölelt meg szorosan Adam majd eljöttünk.
Beültünk a kocsiba majd haza indultunk. Míg én csöndben, az ablakon kifelé bámultam, a többiek magyaráztak össze-vissza. Én csak a mellettünk elsuhanó kocsikat figyeltem és azoknak susogó hangját. Egyáltalán nem gondolkodtam. Mintha a fejem üres lenne. Liam hangja 'ébresztett fel', hogy megérkeztünk. A srácok ma itt aludnak nálam. Érdekes. Kicsit sem érdekli a srácokat, hogy a családom már itthon van. Na, mindegy. Beléptünk a házba és mindenki az ajtóhoz szaladt. 
- Édesem! Szia! -rohant oda hozzám Anya és szorosan magához ölelt.
- Szia. -mondtam lehangoltan.
Majd jöttek a többiek.
- MONA! -szaladtak hozzám.
- Sziasztok! -köszöntem majd megöleltem őket.
- Mi az hogy nem mondtad el nekem, hogy kivel vagy együtt? Normális vagy? -Judy.
- Most ezt a témát hanyagoljuk. Majd elmesélek mindent. -mondtam.
- Rendben. -mondta.
- Gratulálok öcsi. -öleltem magamhoz Davidet.
- Köszi. -mondta mosolyogva.
- Grat haver. -ölelték át a srácok is.
- Köszi! -David.
- Én felmegyek zuhanyozni. -mondtam.
Felmentem a többiek pedig a nappaliba mentek. A szobamban előkerestem valami kényelmes pizsit és elmentem zuhanyozni. Kb. 5 perc alatt lezuhanyoztam. Felkaptam a pizsamát majd lement a többiekhez.

Gondolom a többiek elmesélték, hogy mi történt, mert amikor leértem anyu szomorú tekintetével találtam szembe magam.
- Jól vagy édesem? -kérdezte és magához ölelt.
- Őszintén? Szarul vagyok. -mondtam.
- Uh, le kell mondani a holnapi interjút. -kapott a fejéhez Zayn majd hirtelen felpattant és kiment a konyhába telefonálni.
- Gyertek vacsorázni. -nézett anyu mindenkire majd bementünk a konyhába.
Bementünk a konyhába, leültünk az asztalhoz, anyu pedig pakolta a sok ételt majd ő is leült és együtt ettünk.
- Látom, tisztában tartottad a házat. -mondta anyu.
- Persze. -bólintottam.
- Örülök neki. -mosolygott.
- Na, és milyen volt a meccs? -kérdezte kíváncsian a focista barátunk, Louis.
- Király. Egyszer felrúgtak, de azt visszaadtam. -nevetett.
- Ügyes vagy. -pacsiztal le.
Hallgattam ahogy a többiek beszélgettek közben megvacsoráztam. Alig bírtam enni, de muszáj volt, mert üres hassal sosem szabad lefeküdni aludni.
- Nem baj, ha én most felmegyek aludni? -néztem a többiekre.
- Nem menj csak. -mondták.
- Akkor jó éjt! -köszöntem el mindenkitől.
- Neked is. -köszöntek vissza.
- Mona! -szólt utánam Zayn.
- Hm? -fordultam felé kérdően.
- Nem sokára megyek fel hozzád. -mondta.
- Rendben. -bólintottam majd felrhantam a szobámba.
Bebújtam az ágyba és hihetlen módon egyből elaludtam.

"A halál mindig fájdalmas, felkavaró és megdöbbentő, még akkor is, ha számítunk rá, akkor is, ha tudjuk, hogy mindenki számára a legjobb megoldást kínálja a gyötrelmek megrövidítésével. És akkor is, ha tudjuk, hogy a halál nem egyéb, mint változás a lét forgatagában. Születünk és elmegyünk."