27. Rész - A megemlékezés napja..

"Sziasztok! Meghoztam az új részt! Remélem tetszeni fog mindenkinek! 

Nem akarok most sokat ide írni szóval..:D 

Jó olvasást és komizzatok! ;)♥

Puszi: Vivii"

*2 nappal később*

Az elmúlt két nap marha rosszul telt. Mindenki lehangolt volt. Volt, aki sírt, volt aki csak üvöltött vagy kiabált azért, mert a legjobb barátunk elment. 

Eljött a szerda! Ma van az a bizonyos megemlékezés a suliban. Rövidített óráink voltak, így hamarabb mehettünk haza. Haza mentem, elkészülődtem majd mentem is a kávézóba, ahol találkozunk a többiekkel.

Mivel én voltam az első, aki odaért és még túl korán volt, rendeltem magamnak egy kávét meg egy csokis sütit. Amíg kávéztam és sütiztem azon gondolkodtam, hogy mit mondjak a beszédnél. De a végén arra jutottam, hogy semmi értelme sincs annak, hogy gondolkodjak, majd azt mondom amit érzek. Kis idővel később megjött a fekete csapat. Zaynék is megérkeztek majd indultunk is vissza a suliba. Marha sokan voltak a sulinkba. Osztálytársak, a tanárok, Bonie anyja és nagynénje is ott volt. Mindannyian kimentünk a nagy udvarra majd kezdődött is a megemlékezés. Először az igazgató mondott beszédet majd később az osztályfőnökünk, utána pedig jöttünk mi. Először Adam mondott beszédet majd utána Lucy, Ash, Amy, Joe és Chris jött. Én voltam az utolsó. Mondták, hogy mehetek a színpadra. Vettem egy nagy levegőt majd mentem is a színpadra. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Tök hülyén érzem magam. Mindenki cetlikkel meg papírokkal jött, én meg csak magamat hoztam. :/ Kiálltam és mindenki engem figyelt. Na ez még jobb. Megköszörültem a torkom, majd belekezdtem..

- Megmondom őszintén fogalmam sincs, hogy mit mondjak. Én még mindig nem fogtam fel, hogy mi is történt valójában. Néha adódnak olyan pillanatok, amikor észhez tér az ember és rájön, hogy mi is történt, de aztán hihetetlennek tartja azt, ami történt. Ekkor sírunk, majd később beton kemény arcot vágva folytatunk tovább mindent. Boniet nagyon szerettem. Emlékszem arra, amikor még csak általánosba jártunk és mindig elkéstünk a suliból a finom sütik miatt, amit a sulink mellett lévő cukiban lehetett kapni. A tanárok mindig balhéztak velünk. Nem volt olyan, hogy a szüleink nem lettek volna bent a sulinkban. Mindig volt valami amiért behívták a szüleinket. Például, amikor biosz óra előtt kiengedtük a békákat, hogy ne őljék meg őket. Ha Boniet nem ismertem volna meg, akkor nem lennék ennyire színes és boldog. A mostani sulis szekrényem is nyomi lenne és lehangolt. Ha nem ismertem volna akkor nem kerültem volna ebbe az iskolába és nem ismerném a mostani barátaimat. Tudni illik Bonieról, hogy ő nagyon erős és kitartó..volt. Sosem adta fel. Most sem adta fel! Ő küzdött! Erős volt. De sajnos gyenge lelke volt ehhez az egészhez. A többiekkel mindennap bementünk hozzá a kórházba és mondtuk neki, hogy tartson ki, ki minden rendben lesz, legyen erős, küzdjön, mi itt leszünk neki. Mellette leszünk bármikor, bárhol. De amikor engem felhívtak, hogy szaladjak, baj van a szívem hirtelen sokkal lassabban kezdett verni. Bent a kórházban pedig már iszonyatos volt minden. Én pánikoltam, sírtam, ordítottam. Rossz volt. Nagyon rossz. Bonie egy nagyon rendes, kedves, aranyos és jó szívű lány volt. Bár a szája nem volt kicsi. Imádott vicceket mondani, amin általában csak ő nevetett. Utalok azokra a "Kip-kop, ki kopog?"-os viccekre. Sosem szeretett feketében vagy szürkébe járni. Mindig színesben volt. Vidám egy lány volt. Sokat evett és szeretett főzni. Imádott mozizni..otthon. Mindennap meg kellett vele néznem egy filmet. Annyi csokit enni, mint amennyit ő megevett?! Jesszus! Szerintem még a csoki evés rekordját is megdöntötte! De sosem hízott el tőle. Ő szoktatott rá a sok csokira. Az embert sosem hagyta aludni. Állandóan telefonált. A telefont lenem tette a kezéből. Igazi kocka volt. Ha bajban voltam mindig segített. Ha szomorú voltam, mindig jött egy karton fagyival és a sok csokival a kezében. Olyankor mindig hajnalokig tudtunk beszélgetni. Minden hülyeségemet meghallgatta. Sosem volt az . hogy most nem kíváncsi erre vagy ilyesmi. Mindig mindenkit szívesen meghallgatott. Jó ember volt. Nagyon zavar, hogy múlt időben beszélek, beszélünk róla, de el kell fogadnunk, hogy ő már nincs közöttünk. Én is tudom, hogy nehéz ezt elfogadni, de majd eljön az a nap, amikor kénytelenek leszünk elfogadni, hogy ő márpedig nincs közöttünk. A hiány érzet mindenkiben meg van, meg is lesz. Örökre! Hiányozni fogsz nekünk Bonie! Szeretünk téged és sosem feledünk el! Ölel téged innen a földről gyerekkori béka mentő társad, Mona! - a végén elsírtam magam. Nem szaladtam el, mert nem láttam értelmét annak, hogy elszaladjak. Ez egy megemlékezés. Természetes, ha valaki sír egy ilyenen. Lesétáltam sírva a színpadról majd a többiek odaszaladtak hozzám és szorosan megöleltek.

- Ez-ez olyan szép volt! -könnyezett Amy.

- A szívemből szólt. -sírtam.

- Papírra írtad le ezeket? -Lucy.

- Nem. Magamtól mondtam. -én.

- Istenem Mona! Ez olyan szép volt! -Ash.

- Köszönöm! -én.

Mindenki ölelgette a másikat. Még tartott a megemlékezés. Én kicsit egyedül szerettem volna lenni, ezért az iskola hátsó udvarában lévő tóhoz mentem, ahol Bonieval mindig beszélgettünk. Könnyes szemekkel bámultam a tó tetejét. A kis halak úszkáltak benne össze-vissza. Aranyosak voltak.

Mindenen gondolkoztam. Szó szerint mindenen.

Mi lesz velünk most, hogy Bonie nincs már? Adam jobban lesz? Mi jobban leszünk? Bonie anyukája jobban lesz? A családja jobban lesz? Én jobban leszek később? Nem! Nem hiszem! És mi lesz velem csütörtökön? Ott már végleg el kell köszönni tőle. Végleg! Istenem! Én ezt nem fogom kibírni. Én azon napon 1000 darabra fog összetörni a szívem. Az olyan biztos, ahogy én itt állok a tónál. Már előre félek. És ha nekem is beszédet kell mondanom? Tuti, hogy nem fog menni. Vagy azért, mert elsírom magam, vagy kénytelen leszek rá. Nem tudnék mondani semmit. Csak sírni és sírni. Vajon mi lesz Bonie cuccaival? Biztos elfogja rakni Bonie anyukája! Jobban is teszi! Ne adj oda senkinek Bonie cuccait. Nem hiszem Bonie ennek örülne. Jaj, istenem! Annyira félek ettől az egésztől, hogy az elmondhatatlan. Pillanatnyi nyugodtságomat egy mellém lépő valaki zavarta meg. 

- Szia! Zavarlak? -kérdezte.

- Nem, nem zavarsz. -ráztam a fejem.

- Min gondolkozol? -kíváncsiskodott.

- A csütörtökön. -sóhajtottam.

- Nem lesz semmi baj! Minden rendben lesz. -nyugtatott.

- Könnyű ezt mondani. -mondtam.

- Nem igaz. Én is tudom milyen az, ha valakit elveszít az ember. SZAR! -mondta.

- De még milyen szar. -nevettem fel kedvetlenül. 

- Miért sírtál tegnap előtt? -nézett rám.

- Zayn! Erről nem szeretnék beszélni. -mondtam.

- Légyszíves! -kérlelt.

- Zayn! Légyszíves ne erőszakoskodj! Könyörgöm. -néztem rá.

- Miért nem mondod el nekem? Nem bízol meg bennem? -vonta fel a szemöldökét.

- Mert nincs hozzá lelki erőm azért nem mondom el. Zayn, én megbízok benned! -mondtam.

- Bonieval kapcsolatos? -kérdezett rá.

- Igen. -sóhajtottam.

- És az neked jobb, ha nem mondod el senkinek?! -Zayn.

Erre nem tudtam mit mondani. 

- Gondoltam. Attól függetlenül, hogy nem mondod el senkinek, még nem azt jelenti, hogy jobb lesz. Az ugyanúgy emészteni fog belülről. És én azt nem szeretném. Remélem megértesz. -nézett a szemeimbe.

- Igazad van. -bólintottam.

- Akkor elmondod? -kérdezte.

- El. -mondtam.

- Mesélj! -Zayn.

- Szóval hétfőn nem tudtam, hogy mibe menjek a suliba. És hát a szokásos telefonszámot ütöttem be. Nem vette fel senki. Aztán megnéztem a telefon képernyőjét, hogy megnézzem kit hívtam. Bonie neve volt ott. Észbe kaptam, és le esett, hogy miért is nem veszi fel a telefont. Sírva fakadtam! A telefon romokban hever 3 napja. És azóta én is romokban heverek. -meséltem.

- Istenem! -sóhajtott majd magához húzott engem és szorosan megölelt. Jól esett.

- Próbálom magam túltenni ezen, de sehogy sem megy. -mondtam.

- Ne csodálkozz! Egy ilyenen én sem tudnám túltenni magamat. -mondta.

- A többiek? Rendben vannak? -érdeklődtem.

- Adam hazament. Azt mondta, hogy ő ez nem bírja. -Zayn.

- Szegénykém. -mondtam szomorúan.

- Amy, Lucy és Ash együtt járkálnak a suliban emlékeket idéznek fel, miközben sírnak. Niall és Harry a lányokkal mentek. Louis és Liam pedig Joeval és Chrissel beszélget. -sorolta.

- Istenem! Annyira utálom ezt. De tényleg. -mondtam idegesen.

- Mit? -értetlenkedett.

- Azt hogy mindenki ilyen kikúrt szomorú. Mindenki sír és zokog. Annyira szomorú ez, hogy már idegesítő. Még annak is sírni támad kedve, akinek semmi köze sincs ehhez az egészhez. -mondtam és könnyezni kezdtem.

- Ezért ne legyél ideges! Elhiszem, hogy szar azt látni, hogy mindenki sír és zokog, de hidd el, hogy kis idő múlva már nem így lesz. És akkor majd megkérdezed, hogy hova lett a sok síró és zokogó ember..-ölelt meg Zayn.

- Te olyan furán beszélsz. Fura vagy! -toltam el magamtól.

- Fura?! -nevetett.

- Igen! Fura. Már mint olyan furán beszélsz. -mondtam.

- Ilyen is szoktam lenni. -mosolygott.

- Oh, ennek örülök. -mondtam mosolyogva.

- Mondtam már, hogy szép vagy mikor mosolyogsz? -kérdezte.

- Ühm, nem is tudom. Nem emlékszem ilyenre. -gondolkodtam el.

- Akkor most mondom. -nevetett.

- Akkor ezentúl mosolyogni fogok. -mondtam.

- Na, ennek örülök. Mesélsz nekem erről a tóról? Még sosem láttam. -Zayn.

- Persze! Ezt a tavat én csináltam a srácokkal még tavaly. Halakat sosem rakhattunk bele, de Bonieval belecsempésztünk párat. -mondtam.

- Ügyik. Hát, nem hiszem, hogy ez csak PÁR hal. -nevetett.

- Hát, akkor sok halat. -mondtam.

- Ide jártatok ki mindig Bonieval, ugye? -Zayn.

- Igen. Mindig kacsáztunk a kövekkel. Volt amikor itt tanultunk. Volt amikor Bonie szülinapja is itt volt megtartva. Ehhez a hátsó udvarhoz nekünk van külön egy kulcsunk. Szóval mi ide bármikor jöhetünk. -meséltem.

- Ez tök jó! -Zayn.

- Hát ja. De mindig nekem kellett takarítani a tavat. -mondtam grimaszolva.

- És most is neked kell? -érdeklődött.

- Nem. Most már Joe és Chris takarítja. -mondtam.

- Hogy-hogy? -Zayn.

- Ez a büntetésük. -nevetettem.

- Csak nem rosszak voltak? -nevetett.

- De-de. De még milyen rosszak. -röhögtem.

- Miért? Mit csináltak? -Zayn.

- Leálltak piknikezni a matek óránk kellős közepén. -nevettem.

- Na, nee. -röhögött Zayn.

- De. -bólogattam nevetés közben.

- Jesszus! -rázta a fejét.

- Menjünk vissza! -mondtam.

- Jól vagy már? -nézett rám.

- Igen jól. -bólintottam.

- Rendben! Akkor menjünk. -mondta.

Megfogtuk egymás kezét majd visszamentünk a szomorú néphez. Kicsivel később összeszedtünk mindenkit majd kitaláltam azt, hogy aludjon mindenki nálam. Kérdezték, hogy Adamet miért nem hívom meg. Csak annyit válaszoltam erre, hogy azét nem hívom meg, mert nem hiszem, hogy van olyan lelki állapotban, hogy bárkivel tudjon társalogni. Biztos szeretne egyedül lenni és gondolkodni. Ilyenkor az embert hagyni kell. A választ megkapták, ez után pedig mentünk is hozzánk. Az utcán sétálva Liam feltett nekem egy kérdést.

- Jó harisnyád! Miért ezt vetted fel? -kérdezte.

- Köszi! Azért, mert ez volt Bonie kedvence. -mondtam. 

- Értem. Szóval, akkor minden ami most rajtad van az Boniehoz fűződik? -kérdezte Liam.

- Igen. -mondtam.

- Mesélj! -lépet mellém.

Egy pillanatra megállt mindenki majd sorolni kezdtem.

- Ez a harisnya volt kedvence. Ezt a cipőt szülinapomra kaptam tőle. A ruha az nem fűződik hozzá. A karkötőt azt karácsonyra kaptam tőle, mert imádom az ilyen ékszereket. A nyakláncot ő adta nekem, mert hogy ez egy emlék lesz tőle. És qvára igaza volt. -mondtam.

- Értem. Minden esetre gyönyörű vagy. -dicsért meg Liam.

- Hát, köszönöm. -mondtam majd sétáltunk is tovább. 

Szerencsére hamar hazaértünk. Köszöntünk anyunak. Kiderült, hogy Judy és David a barátaiknál alszanak. Szerencse! Anya már meggyógyult! Szerencsére nem fázott meg nagyon. Mindenkinek adtam váltó ruhát. Igen, még a fiúknak is tudtam adni Jake cuccaiból. Hahahaha.!!!! Átöltözött mindenki majd lementünk enni. Anya főzött valamit. Ettünk, közben elmeséltük, hogy mi volt ma a megemlékezésen. Aztán felmentünk a szobámba. Tök jó, hogy a szobám qva nagy. Mindenki elfért bőven. Beszélgettünk, zenét hallgattunk, tv-t néztünk, filmeztünk. Aztán eljött az este. Anyu kiáltott, hogy kész a vacsi. Niall csak úgy szaladt. Mi a többiekkel lesétáltunk a konyhába majd leültünk az asztalhoz és vacsorázni kezdtünk. Úgy tele ettem magam, mint még soha. Mindenki megvacsizott majd mindenki felment az emeletre. Anyu ment a szobájába aludni, mert holnap korán kel, mi pedig mentünk a szobámba. Betettünk egy filmet majd mindenki a megbeszélt helyre feküdt. Az ágyam volt olyan nagy, hogy elférjünk rajta hárman. Zaynnel kellett egy kicsit veszekednem, hogy most nem aludhatunk együtt. Nehéz felfogása van néha. Szerencsére sikerült felfognia. Így hát az ágyon velem, Ash és Amy aludt. Lucy egyedül akart aludni így neki oda lett adva a fotelágyam. Niall és Harry aludt együtt az egyik heverőn, Joe és Chris választották a felfújható matracot, Zayn, Liam és Louis pedig a nagy heverőt, ami kb. akkor mint az ágyam. Mondom, hogy nagy a szobám. :D Mindenki elhelyezkedett majd nézni kezdtük a filmet. Egymás után aludt el mindenki. Én is fáradt voltam már, ezért én is fekvő helyzetbe tornáztam magam és lehunytam szemeimet. Azt remélve próbáltam elaludni, hogy a holnapi nap jobb lesz. Mona-Mona-Mona, ne álmodozz!...